• Személyes

    “Értem én, hogy gőzgép… de mi hajtja?”

    Valószínűleg anyától vettem át, de amióta az eszemet tudom, mindig is hajtott a tudásvágy. Mindig találtam valamit, aminek utána kellett nézni, amiről olvasni kellett, amit ki kellett próbálni. Ezt most ne úgy értsétek, hogy atomerőművet és kvantumfizikát tanultam, pedig olvastam róluk, hanem tényleg mindenbe próbáltam belekóstolni, több-kevesebb sikerrel.

    A lifelong learning, azaz az élethosszig tanulás fogalmát már az egyik kedves főiskolai főnökömtől hallottam és hát igazából tényleg mindig is ezt csináltam, csak nem tudtam hogy hívják. Mindig egy szakkönyv volt a kezemben, vagy mindig belefogtam a számítógépen valami olyan feladatba, amit addig még nem csináltam. De.

    De sosem mélyedtem el igazán semmiben. Tipikus bölcsész vagyok: mindenről tudok valamennyit, de semmit nem tudok igazán jól. Mondjuk most hogy így leírtam, azért eszembe jutott, hogy néhány dologra azért rá merem mondani, hogy értek, de tipikus imposztor szindrómában szenvedek, még az apró sikerek ellenére is. Annyi mindent olvastam annyi mindenről, annyi füzetet és lapot töltöttem meg a jegyzeteimmel… és ahogy mondtam, bár sok dolgot beépítettem az életembe, mégis úgy érzem hogy nagyon nagyon nagyon keveset tudok és semmihez sem értek.

    Bill Burnett és Dave Evans könyvét – Tervezd meg az életed! – először angolul olvastam, de aztán magyarul is megvettem, miután megjelent. Vannak benne egészen jó gyakorlatok és valahogy az egész módszertan is közel áll hozzám. Az egyik ilyen gyakorlat az volt, hogy naplóznom kellett a tevékenységeimet és egy skálán a “kurvajó, abba ne hagyjuk”-tól a “most öljetek meg kétszer, kérlek”-ig. Hát nem fogok hazudni: a legtöbb dolgot a negatív tartományba raktam.

    Volt viszont pár elég érdekes felfedezés: néhány tevékenységem nemhogy pozitívra értékeltem, hanem egyenesen a flow küszöbére raktam. Az egyik ilyen az volt, mikor nyílt napot tartott a cég és én mutattam be a munkaterületünket. Több csoport jött, több órán át tartott, de imádtam. Este 8 után indultam haza és éjszakáig pörögtem. Úgy néz ki, szeretek “tanítani”.

    Vagy ilyen volt például az, mikor az Excelt kellett működésre bírni, hogy valahogy legyen már szíves és azt csinálja, amit én szeretnék. Szinte órákat pöcsöltem vele, míg megcsináltam, de egyáltalán nem voltam ideges közben, sokkal inkább kíváncsi, hogy miként is tudom majd működésre bírni.

    De még mindig ott lebegett a kérdés: vajon mit kéne csinálnom az életem hátralévő második felében?

    Tanítani értelemszerűen nem fogok, sajnos most az egy drága hobbi lenne, mármint ami a fizetés részét illeti. Annyira meg nem értek semmihez, hogy a megszerzett tudásomat esetleg egy webinárium / webes tanfolyam keretében előadjam, főleg hogy árusítsam.

    Valószínű meg tudnék tölteni egy blogbejegyzést azzal, hogy felsoroljam mi mindenhez nem értek. De annak nem sok értelme lenne. Szerencsére nincs olvasóm, így csak magamat untatnám vele…

    Hosszú hónapok után most először kezdem érezni azt, hogy talán, talán találtam egy útvonalat ki ebből az egészből. Egy olyan dolgot, ami érdekel, amivel tudok azonosulni, ami igazából eddig is benne volt az életemben így vagy úgy.

    Szóval pornózni fogok és borász leszek.

    Na jó, nem. Másról van szó, majd kifejtem legközelebb.

  • Személyes

    Vége az 5. hullámnak

    A múlt héten “hivatalosan” is véget ért a Covid 5. hulláma. Sajnos ez már nem került el minket sem, az egész család (a gyerekek kivételével) elkapta az Omikron változatot. Igazából ki sem derült volna, ha nem tesztelem magam, olyan enyhe, megfázásos tünetekkel ment végig rajtunk. 3x oltottak vagyunk mind.

    A hullám végével véget ér a home office időszaka is. Most a korábbiakkal ellentétben naponta váltottuk egymást a gyárban. A semminél jobb volt, de igazából itt már nem rólunk szólt a dolog, hanem inkább a cégről, meg arról hogy nem bízik a saját dolgozóiban. De ebbe most nem megyek bele, a lényeg, hogy szinte azonnal döntöttek ők is a hivatalos kommunikáció után, hogy vége a dalnak, mindenki menjen szépen vissza.

    Nem tudom, bennem eléggé vegyes érzések kavarognak… jó hogy egy darabig nem kell tartani ettől a szartól (helló új mutáció), de valahogy nem vágyom vissza az emberek közé ettől jobban. A kollégáim és a főnökeim szerencsére a legjobb arcok, akikkel valaha is együtt dolgoztam, nem velük van a baj, hanem mindenki mással.

    A társadalmunk olyan mély gödörbe zuhant, hogy egyszerűen egy normális embernek felfordul a gyomra az egésztől. A viselkedésüktől, a “gondolkodásuktól”, az önzőségüktől, mindentől. És a marhák javarészt még lefelé is ásnak, mert jó az. Ja és itt a szomszédban épp háborúznak.

    Mindezek mellé még jön az én személyes állapotom is, ami bizony hát… nem mondom hogy depresszió, hanem inkább melankólia. Nem tudom feldolgozni anya elvesztését és a feleségemen kívül senki sem támogat ebben az egészben. Szegény mindent megpróbál, meg én is, de mindig van valami ami visszahúz, amint elkezdek kimászni belőle.

    Nem vagyok elégedett a munkámmal, a pénzügyekkel, a kormánnyal, az ország helyzetével, a gyerekem továbbtanulási lehetőségeivel, azzal hogy 2-3-4-5 hónapot kell várni egy-egy nyavalyás vérvizsgálatra is.

    Azt se tudom, hogy mihez kezdjek magammal. Szeretnék váltani, más dolgokat kipróbálni. Szeretném végre azt csinálni, amihez azt hiszem értek és amit úgy érzem hogy JÓ csinálni. Szakkönyveket olvasok, próbálok minden nap valami új tudást beépíteni. Nem mondom hogy hasztalanul, mert rengeteg dolgot tényleg sikerrel alkalmazok, de sajnos nagyon gyorsan elvesztem a fókuszt és a motivációmat is, aztán azon kapom magam, hogy már fél órája a redditet olvasom.

    Vennem kéne egy-két-száz mély levegőt és összeszednem magam, mert a családom számít rám és nekem sem szabadna ezt csinálnom, tudom. Kezd rámenni az egészségem és a családi béke is lassan, főleg ha tovább folytatom.

    tl.dr.: minden (is) szar. De van egy tervem.

  • Személyes

    Spirálfüzet, te rohadék!

    A lehető leggyorsabban megpróbáltam beletemetkezni az édesanyám által hátrahagyott dokumentumokba, iratokba, füzetekbe és jegyzetekbe, hogy ezzel is próbáljak valamit magammal és a gyászommal kezdeni. Irgalmatlan mennyiségű füzet van teleírva a különböző pedagógiai témákkal, ráadásul minden füzet más és más és hát sajnos kevésbé rendszerezett, mint gondoltam.

    Több problémával is szembesültem.

    A füzetek típusai:

    A régi, hagyományos A4-es füzetekkel semmi gond nincs, szabadon hajtogathatóak és jól szkennelhetőek. Aztán jöttek a spirálfüzetek… Lehet én vagyok a túl óvatos, de nem igazán szeretném, hogy a drót összekarcolja az üveg felületet. Meg sajnos 1-2 óvatos próba esetén is jól láthatóan eltartja a füzet szélét, így nem lesz tökéletes a szkennelés. Ugyanez van, ha megpróbálom kihúzni a gépből a spirál részt… De akkor mit lehet tenni?

    1-2 füzetnél megpróbáltam kihajtani a drótot, de mivel ezek a füzetek a több éves tárolás után sérült/deformált spirállal is rendelkeztek, így nagyon nehezen ment a kitekerés, vissza meg kvázi szinte egyáltalán nem. Aztán volt olyan füzet, ami csak meg lett kezdve, pár oldal lett teleírva. Ezeket a későbbi helytakarékosság miatt (majd kifejtem) kénytelen voltam „kitépni”, levágni az oldalát, szkennelni és lefűzni.

    És akkor még mindig csak a „sima” spirálfüzeteknél tartunk. A 250 oldalas projektfüzetek megvannak? Na az meg a nagy rugó miatt eleve esélytelen a rendes szkennelésre (ha nem akarom szétszedni).

    Szkennelés vagy gépelés?

    Mi a baj a szkenneléssel? Elvileg semmi, nagyon hasznos dolog és ma már jó minőségben lehet művelni. De a kézírást még nem ismeri fel a gép… tehát van egy 200 oldalas pdf-ed, amiben nem tudsz keresni. Begépelni? Én viszonylag azért elég gyorsan gépelek, de ennyi füzetet feldolgozni… hát egyedül az biztos hogy évekbe telne. Próbálkoztam a diktálással is. Bár vannak egész ígéretes kezdeményezések, a mennyiség miatt sajnos ez is ugyanolyan macera.

    Kategorizálás?

    Na ez egy újabb nehézség, amire talán most már tudom a megoldást. Vagy valami olyasmit. Hogyan kategorizálnál olyan dolgot, amit nem nagyon ismersz? Most van olyan 150-250 füzet, amiben rendet kéne vágni. Többször nekifutottam, de mindig változtattam. Talán most megvan valamennyire az irány. Fő kategóriákat kreáltam, amikbe nagyjából bele lehet húzni a füzet tartalmát. Aztán megpróbáltam valami alkategóriákat is megállapítani, de ebbe belebuktam többször is. Egyszerűen nem ismerem annyira a pedagógiát, hogy részletesebben be tudjam sorolni a témákat. Úgyhogy egyelőre csak fő kategóriák vannak. Minden füzet kapott egy kategóriás sorszámot, pl.: GYP_001, azaz Gyógypedagógia, 1. füzet, illetve átlapozva néhány főbb címet, kulcsszót kiírtam még. Na meg persze a füzet típusát, illetve jön majd még az archiváló doboz száma is.

    Talán ha sikerül mindent rendszereznem, utána könnyebben fel tudok esetleg még állítani 1-1 kategóriát, ha esetleg szükséges. A lista így talán átlátható, kereshető és legfőképp használható lesz.

    Ahogy korábban említettem, jelenleg helyhiánnyal küzdök. Gondolva a későbbi hasonló állapotra kénytelen voltam megcsonkítani a pár oldallal-negyed tartalommal megírt füzeteket. A lapokat gondosan kitéptem és levágtam, majd szkenneltem és archiváltam. A megmaradt csonka füzeteket pedig félretettem. Ezen kívül rengeteg üres füzet is van, amiket anya megvett. Szeretett papír-írószert vásárolni, nem sok olyan alkalom volt, hogy ne vegyen valamit ha ilyen boltba megy. A jelenlegi állás szerint a két gyereknek kábé az egyetemig nem kell füzetet vennie…

    Nem kellett gyászolnom családtagot gyerekkorom óta, 5 éve sajnos a sógorom hunyt el. Azt azóta is blokkolja az agyam mindenféle magyarázattal… Most 36 éves vagyok és fogalmam sincs jót teszek-e azzal, amit csinálok. Minden emlékeztet anyámra, hát még a füzetek, a képek… Leírhatatlan a fájdalom és pótolhatatlan a veszteség.

    Aztán jönnek a gyerekek: az egyik még túl kicsi, talán emlékezni sem fog rá, a másik meg annyira szerette, hogy nem tudja feldolgozni az elvesztését… és akkor még nem is beszéltem arról, hogy mi még azon ötleteltünk egyszer, hogy mivel a lányom hamarosan elkezdi az iskolát, le kéne költözni anyámékhoz, hogy ő tanítsa legalább alsóban… benne legalább megbíztam, az oktatási rendszerben annyira nem. De sajnos már ez nem fog megtörténni…

    Nincs igazság ezen a Földön.

  • Személyes

    Fényképek digitalizálása, rendszerezése

    Még a digitálisan készült fotókat is nehéz rendszerezni, a régi, “hagyományos” fényképeket meg egyenesen kínszenvedés. Alapvetően több kérdés és probléma is felmerül, lássuk.

    Hogyan “rakjam” a gépbe?

    Lehetne célterméket vásárolni, de az 100 ezren felül van és családilag használva abszolút nem éri meg a befektetést. De nem is érdemes annyira az úgynevezett multifunkcionális nyomtatókkal és szkennerekkel sem próbálkozni, mert az pedig tényleg csak irodai (szöveg) célra használható igazán. Marad a köztes megoldás: síkágyas scanner. Sajnos nem sok választás van jelenleg belőle: összesen három típust találtam, két cégtől. Én a Canon CanoScan LiDE 400-at választottam. Összességében azt tudom mondani: a célnak tökéletesen megfelel. Egy 20-30 éves, nem feltétlenül megfelelően tárolt fényképet azért bőven jó minőségben szkennel. Külön tetszik, hogy egyszerre 2-3 fotó is mehet vele, automatikusan igazít és vág, külön-külön fájlba. Így lett első körben 400+ darab kép beszkennelve pár óra alatt.

    Hogyan rendszerezzem?

    Na, ha korábban sem volt, akkor ugye mindegy, tiszta lappal indulsz. Mivel ezeken nincs exif adat (haha) és a homályos emlékeidre sem hagyatkozhatsz, így évre pontosan nem tudsz mindent bekategorizálni. Még akkor sem, ha legalább a szülinapokat eltalálod, a gyertyák miatt. Elsőre azt választottam, hogy szereplőkre bontom a történetet, így lett:

    • anya fiatalkori képek
    • apa fiatalkori képek
    • apa és anya együtt (esküvőtől)
    • én
    • tesó
    • tesó és én
    • rokonság
    • Családi ház
    • Egyelőre ismeretlen

    Az utolsó két kategóriát megmagyarázom: a családi házba kerültek olyan fényképek, amelyek a házunkról készültek kint és bent. Már én sem emlékeztem sok mindenre, akkora átalakításokra került sor. Az egyelőre ismeretlenbe pedig pár kép került, amit nem tudok pontosan hová tenni. Ezekhez külsős segítséget fogok majd kérni.

    Egyelőre itt tartok és egy picit pihen is a projekt. Az ok egyszerű: biztos vagyok benne, hogy ez csak egy része a fotóknak, de csak ennyit találtam első körben. Amíg nincs minden a gépen, addig felesleges a rendszerezést tovább folytatni. Utána biztosan nagyjából időrendbe tudom majd tenni (már amennyit a szemem enged…), de addig nem érdemes.

    Most jöhetnek a dokumentumok. Na ezzel már van baj.

  • Személyes

    Az örökség

    Édesanyám tanítónő volt, 1982 óta dolgozott a falu általános iskolájában. Három diplomával rendelkezett, a “life long learning” nála alap volt: élete végéig képezte magát, tanult és fejlődött. Pár héttel a halála előtt még azon tanakodtunk a feleségemmel, hogy talán érdemes lenne leköltözni pár évre a faluba és ott “kitaníttatni” a gyerekeket. Sajnos erre már nem fog sor kerülni…

    Továbbra sem vagyok képes feldolgozni ezt az egészet, nem tudom felfogni és megérteni a történteket, a veszteséget. Nagyon fáj. Halála után, mikor már egy picit tisztulni kezdtek a gondolataim eszembe jutott az örökség.

    Szó sincs róla, hogy pénzügyi vagy tárgyi örökségről lenne szó. A legkevésbé sem érdekel. Viszont ennek a 39 évnek a felhalmozott tudása… azt nem szeretném veszni hagyni. Jártam nemrég a szülői házban és nagy levegővel, de bemerészkedtem a házba is, illetve az úgynevezett raktárba. Így hívtuk az ő kis tárolóhelységét, ahol számtalan könyv és teleírt füzet mutatja, hogy Ő bizony tényleg komolyan gondolta a hivatását. Faltól-falig, a földtől a plafonig… képtelen vagyok veszni hagyni. Nem tehetem meg, hogy ennyi év munkáját átadjam csak úgy az enyészetnek. Biztosan nagy fába vágom a fejszémet és tisztában vagyok azzal is, hogy nem sokat értek a pedagógiához, de fel kell dolgoznom élete művét. Talán mást is sikerül…

    Vettem egy szkennert, ami egy 2003-as, Sulinetes beszerzést váltott le. Az még a Canon Lide 25-ös modell volt, ez most a 400-as. Hát annyival is gyorsabb, az biztos. Rendeltem tárolódobozokat és elhoztam egy köteg füzetet és egy rakás fényképet is digitalizálásra.

    Ha végzek, akkor szeretném ezt a tudásanyagot egyrészt az iskolájára hagyni, illetve mindenkihez eljuttatni, aki talán hasznát veszi majd a későbbiekben. Remélem… tudom hogy Ő is ezt akarná.

  • Személyes

    Ez a kibaszott koronavírus…

    Nehéz dolog úgy blogot írni, ha nincs mondanivalód. Nem feltétlen azért, mert kifogytam a témából, hanem inkább azért, mert belefáradtam. Belefáradtam a (kisebb megszakítással) egy éve tartó home office-ba, hogy nem láthatom a szüleimet és a kollégáimat. Hogy betartva ezeket a kurva intézkedéseket még a karácsony is kimaradt. Mint ahogy a gyerekek születésnapja… egy csomó, csomó program és élmény. Nem baj, úgy voltunk vele, hogy a Covid után pótoljuk. De már nem tudjuk.

    Feláldoztunk rengeteg dolgot. Azt hiszem én és a feleségem mindent megtettünk, hogy biztonságban maradjunk. Limitáltuk a bevásárlást (heti 1x), nem kirándultunk, nem mentünk shoppingolni, nem mentünk rendezvényekre, kerültük a tömeget, kvázi a négy fal és a kerítés mögött éltünk a két gyerekkel és apósomékkal. Minden óvintézkedést betartottunk, maszkot és kesztyűt viseltünk, meg végtelen mennyiségű fertőtlenítő szert kentünk és fújtunk szét. Mind a mai napig minden élelmiszert áttörölünk, miután hazahoztuk… A 150 kilométerre lévő rokonsággal is nagyon ritkán futottunk össze két hullám között, pedig a nagymamát imádták a gyerekek.

    Jó, ez csak egy “kellemetlenség” ahhoz képest, hogy például a nagyobb gyerek szinte kimaradt az óvodából. Tudatosan nem engedtük. A békeidőben is petricsészeként funkcionáló ovi most még veszélyesebbé vált és pont a napokban derült ki, hogy a kovidos szülő bizony egész idő alatt beküldte a kölykét… hátha jó lesz. Innen is üdvözlöm anyádat…

    Félre ne értsetek. Hálás vagyok, hogy itthon lehetek, hogy nem kell a tömegközlekedés segítségével ingáznom, hogy nem kell minden nap azon aggódnom, hogy vajon hazahozom-e ezt a nyavalyát. Hálás vagyok azért, hogy látom a gyerekeimet felnőni. Hogy meg tudom őket védeni. Ez most a legfontosabb. De hiába tettem meg én itt mindent, 150 kilométerre megtörtént a baj.

    Február 23-án kaptam a telefont, hogy apám szarul érezte magát, tesztelték, pozitív lett. Másnap anyám is. Otthon próbálták átvészelni. Gyengének írták le magukat, de nem kértek segítséget. Írták hogy alig esznek, de igyekeznek összeszedni magukat. Március 9-én édesanyám nem ébredt fel. Mentő, kórház, lélegeztetőgép. Március 17-én elfáradt és feladta. Március 26-án eltemettük. És ezt lehetetlen feldolgozni.

    100+ Candle Pictures | Download Free Images & Stock Photos on Unsplash

    Lehetetlen, mert nem értem, hogy hogyan és miért. Hogy miért kellett neki még pedagógusként a frontvonalban a gyerekeket tanítani, ahelyett hogy otthonról dolgozott volna. Hogy ez a kétbalkezes, dilettáns és gerinctelen féreg kormány miért nem zárt már hamarabb és rendesen. Hogy miért ő kapta el és miért nem az a sok fasz vírustagadó? Hogy miért nem azokat támadja ez a szar, akik agyilag egy zacskó chipshez nem érnek fel? Hogy miért nem azok halnak inkább meg, akik egy év után sem tudják normálisan viselni ezt a kurva maszkot….

    58 éves volt és kimondhatatlan űrt hagyott maga után. Nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy ez után a szar után mindent bepótlunk. A gyerekek szülinapját, a közös kirándulásokat… mindent. Helyette eltemettük, gyászoljuk úgy, hogy a saját apámat és a testvéremet sem ölelhetem meg. Hogy anyámat tavaly augusztusban öleltem meg utoljára.

    Rohadt igazságtalan az élet és eddig is ateista voltam, ezután meg… Összetörtem. A feleségem és a két gyerek tart életben, miattuk kell ott folytatnom, ahol abbahagytam. De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Rengeteg dologról lemondtunk, miközben szinte mindenki más vígan élte az életét. Nem vigyáztak. Nem hitték el, hogy ez a szar létezik és milyen kurva veszélyes. Hogy egy rossz mozdulattal kvázi gyilkolhatnak. Na egy ilyen ölte meg anyámat… és még több mint 20 000 embert… Hát a kurva anyátokat.