-
Az előző részek tartalmából…
Rohadt drága hobbi fenntartani egy ilyen alig használt blogot, de tényleg. Igazából ingerenciám sem volt rá sokáig írni, mert úgy érzem hogy elfogyott a mondanivalóm. Mint olvastátok nem volt egyszerű az utóbbi pár év, ráadásul az idei sem kezdődött jól. De erről majd egy külön posztban… mert talán érdemes.
Amúgy talán már látom az alagút végén a fényt és kurvára remélem, hogy nem a metró az.
Boldog lennék, ha bármilyen _nagyobb_ előrelépésről be tudnék számolni, de igazából semmi sem történt. Mármint történtek dolgok, de nem akkorák, mint amiket szerettem volna. És abba se fogtam bele úgy igazán, amit az előző bejegyzésemben írtam. Más összetenné a kezét, hogy van egy szerető családja, csodálatos gyerekei és még a főnökei is megbecsülik, illetve jó kollégái vannak… én meg búval baszakodva roskadok magamba és végtelen szörfözésbe kezdek az Internet sötét bugyraiban, mert nem megyek igazából semmire és nem tudok semmit.
Változtatni kéne tehát mielőbb, mert el fog mellettem menni az élet.
Nem szokásom önreflexiót tartani, pedig sokszor rám fért volna. Igazából az utóbbi pár év úgy telt, hogy csak sodródtam, ha voltak terveim is, azok kevés kivétellel szarok voltak. Többnyire nem is az ötlet miatt, hanem mert egyszerre akartam sokat fogni, nagyot haladni. Tudjátok: ide mindennel, de most azonnal, de inkább tegnap.
Hiába olvastam el én számtalan önfejlesztő könyvet, bejegyzéseket, kommenteket… ha nem alkalmazom a bennük leírtakat, nem teszem őket magamévá, akkor igazából nem is érnek semmit.
Pár hete eldöntöttem, hogy haladni fogok. Kis lépésekkel. Mára már egész sikerekről számolhatok be. Nem nagy durranás egyik sem, de a sok kicsi sokra megy. Ennek az egyik példája ez a bejegyzés is.
-
„Értem én, hogy gőzgép… de mi hajtja?”
Valószínűleg anyától vettem át, de amióta az eszemet tudom, mindig is hajtott a tudásvágy. Mindig találtam valamit, aminek utána kellett nézni, amiről olvasni kellett, amit ki kellett próbálni. Ezt most ne úgy értsétek, hogy atomerőművet és kvantumfizikát tanultam, pedig olvastam róluk, hanem tényleg mindenbe próbáltam belekóstolni, több-kevesebb sikerrel.
A lifelong learning, azaz az élethosszig tanulás fogalmát már az egyik kedves főiskolai főnökömtől hallottam és hát igazából tényleg mindig is ezt csináltam, csak nem tudtam hogy hívják. Mindig egy szakkönyv volt a kezemben, vagy mindig belefogtam a számítógépen valami olyan feladatba, amit addig még nem csináltam. De.
De sosem mélyedtem el igazán semmiben. Tipikus bölcsész vagyok: mindenről tudok valamennyit, de semmit nem tudok igazán jól. Mondjuk most hogy így leírtam, azért eszembe jutott, hogy néhány dologra azért rá merem mondani, hogy értek, de tipikus imposztor szindrómában szenvedek, még az apró sikerek ellenére is. Annyi mindent olvastam annyi mindenről, annyi füzetet és lapot töltöttem meg a jegyzeteimmel… és ahogy mondtam, bár sok dolgot beépítettem az életembe, mégis úgy érzem hogy nagyon nagyon nagyon keveset tudok és semmihez sem értek.
Bill Burnett és Dave Evans könyvét – Tervezd meg az életed! – először angolul olvastam, de aztán magyarul is megvettem, miután megjelent. Vannak benne egészen jó gyakorlatok és valahogy az egész módszertan is közel áll hozzám. Az egyik ilyen gyakorlat az volt, hogy naplóznom kellett a tevékenységeimet és egy skálán a „kurvajó, abba ne hagyjuk”-tól a „most öljetek meg kétszer, kérlek”-ig. Hát nem fogok hazudni: a legtöbb dolgot a negatív tartományba raktam.
Volt viszont pár elég érdekes felfedezés: néhány tevékenységem nemhogy pozitívra értékeltem, hanem egyenesen a flow küszöbére raktam. Az egyik ilyen az volt, mikor nyílt napot tartott a cég és én mutattam be a munkaterületünket. Több csoport jött, több órán át tartott, de imádtam. Este 8 után indultam haza és éjszakáig pörögtem. Úgy néz ki, szeretek „tanítani”.
Vagy ilyen volt például az, mikor az Excelt kellett működésre bírni, hogy valahogy legyen már szíves és azt csinálja, amit én szeretnék. Szinte órákat pöcsöltem vele, míg megcsináltam, de egyáltalán nem voltam ideges közben, sokkal inkább kíváncsi, hogy miként is tudom majd működésre bírni.
De még mindig ott lebegett a kérdés: vajon mit kéne csinálnom az életem hátralévő második felében?
Tanítani értelemszerűen nem fogok, sajnos most az egy drága hobbi lenne, mármint ami a fizetés részét illeti. Annyira meg nem értek semmihez, hogy a megszerzett tudásomat esetleg egy webinárium / webes tanfolyam keretében előadjam, főleg hogy árusítsam.
Valószínű meg tudnék tölteni egy blogbejegyzést azzal, hogy felsoroljam mi mindenhez nem értek. De annak nem sok értelme lenne. Szerencsére nincs olvasóm, így csak magamat untatnám vele…
Hosszú hónapok után most először kezdem érezni azt, hogy talán, talán találtam egy útvonalat ki ebből az egészből. Egy olyan dolgot, ami érdekel, amivel tudok azonosulni, ami igazából eddig is benne volt az életemben így vagy úgy.
Szóval pornózni fogok és borász leszek.
Na jó, nem. Másról van szó, majd kifejtem legközelebb.