• Személyes

    Ez a kibaszott koronavírus…

    Nehéz dolog úgy blogot írni, ha nincs mondanivalód. Nem feltétlen azért, mert kifogytam a témából, hanem inkább azért, mert belefáradtam. Belefáradtam a (kisebb megszakítással) egy éve tartó home office-ba, hogy nem láthatom a szüleimet és a kollégáimat. Hogy betartva ezeket a kurva intézkedéseket még a karácsony is kimaradt. Mint ahogy a gyerekek születésnapja… egy csomó, csomó program és élmény. Nem baj, úgy voltunk vele, hogy a Covid után pótoljuk. De már nem tudjuk.

    Feláldoztunk rengeteg dolgot. Azt hiszem én és a feleségem mindent megtettünk, hogy biztonságban maradjunk. Limitáltuk a bevásárlást (heti 1x), nem kirándultunk, nem mentünk shoppingolni, nem mentünk rendezvényekre, kerültük a tömeget, kvázi a négy fal és a kerítés mögött éltünk a két gyerekkel és apósomékkal. Minden óvintézkedést betartottunk, maszkot és kesztyűt viseltünk, meg végtelen mennyiségű fertőtlenítő szert kentünk és fújtunk szét. Mind a mai napig minden élelmiszert áttörölünk, miután hazahoztuk… A 150 kilométerre lévő rokonsággal is nagyon ritkán futottunk össze két hullám között, pedig a nagymamát imádták a gyerekek.

    Jó, ez csak egy “kellemetlenség” ahhoz képest, hogy például a nagyobb gyerek szinte kimaradt az óvodából. Tudatosan nem engedtük. A békeidőben is petricsészeként funkcionáló ovi most még veszélyesebbé vált és pont a napokban derült ki, hogy a kovidos szülő bizony egész idő alatt beküldte a kölykét… hátha jó lesz. Innen is üdvözlöm anyádat…

    Félre ne értsetek. Hálás vagyok, hogy itthon lehetek, hogy nem kell a tömegközlekedés segítségével ingáznom, hogy nem kell minden nap azon aggódnom, hogy vajon hazahozom-e ezt a nyavalyát. Hálás vagyok azért, hogy látom a gyerekeimet felnőni. Hogy meg tudom őket védeni. Ez most a legfontosabb. De hiába tettem meg én itt mindent, 150 kilométerre megtörtént a baj.

    Február 23-án kaptam a telefont, hogy apám szarul érezte magát, tesztelték, pozitív lett. Másnap anyám is. Otthon próbálták átvészelni. Gyengének írták le magukat, de nem kértek segítséget. Írták hogy alig esznek, de igyekeznek összeszedni magukat. Március 9-én édesanyám nem ébredt fel. Mentő, kórház, lélegeztetőgép. Március 17-én elfáradt és feladta. Március 26-án eltemettük. És ezt lehetetlen feldolgozni.

    100+ Candle Pictures | Download Free Images & Stock Photos on Unsplash

    Lehetetlen, mert nem értem, hogy hogyan és miért. Hogy miért kellett neki még pedagógusként a frontvonalban a gyerekeket tanítani, ahelyett hogy otthonról dolgozott volna. Hogy ez a kétbalkezes, dilettáns és gerinctelen féreg kormány miért nem zárt már hamarabb és rendesen. Hogy miért ő kapta el és miért nem az a sok fasz vírustagadó? Hogy miért nem azokat támadja ez a szar, akik agyilag egy zacskó chipshez nem érnek fel? Hogy miért nem azok halnak inkább meg, akik egy év után sem tudják normálisan viselni ezt a kurva maszkot….

    58 éves volt és kimondhatatlan űrt hagyott maga után. Nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy ez után a szar után mindent bepótlunk. A gyerekek szülinapját, a közös kirándulásokat… mindent. Helyette eltemettük, gyászoljuk úgy, hogy a saját apámat és a testvéremet sem ölelhetem meg. Hogy anyámat tavaly augusztusban öleltem meg utoljára.

    Rohadt igazságtalan az élet és eddig is ateista voltam, ezután meg… Összetörtem. A feleségem és a két gyerek tart életben, miattuk kell ott folytatnom, ahol abbahagytam. De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Rengeteg dologról lemondtunk, miközben szinte mindenki más vígan élte az életét. Nem vigyáztak. Nem hitték el, hogy ez a szar létezik és milyen kurva veszélyes. Hogy egy rossz mozdulattal kvázi gyilkolhatnak. Na egy ilyen ölte meg anyámat… és még több mint 20 000 embert… Hát a kurva anyátokat.