-
Spirálfüzet, te rohadék!
A lehető leggyorsabban megpróbáltam beletemetkezni az édesanyám által hátrahagyott dokumentumokba, iratokba, füzetekbe és jegyzetekbe, hogy ezzel is próbáljak valamit magammal és a gyászommal kezdeni. Irgalmatlan mennyiségű füzet van teleírva a különböző pedagógiai témákkal, ráadásul minden füzet más és más és hát sajnos kevésbé rendszerezett, mint gondoltam.
Több problémával is szembesültem.
A füzetek típusai:
A régi, hagyományos A4-es füzetekkel semmi gond nincs, szabadon hajtogathatóak és jól szkennelhetőek. Aztán jöttek a spirálfüzetek… Lehet én vagyok a túl óvatos, de nem igazán szeretném, hogy a drót összekarcolja az üveg felületet. Meg sajnos 1-2 óvatos próba esetén is jól láthatóan eltartja a füzet szélét, így nem lesz tökéletes a szkennelés. Ugyanez van, ha megpróbálom kihúzni a gépből a spirál részt… De akkor mit lehet tenni?
1-2 füzetnél megpróbáltam kihajtani a drótot, de mivel ezek a füzetek a több éves tárolás után sérült/deformált spirállal is rendelkeztek, így nagyon nehezen ment a kitekerés, vissza meg kvázi szinte egyáltalán nem. Aztán volt olyan füzet, ami csak meg lett kezdve, pár oldal lett teleírva. Ezeket a későbbi helytakarékosság miatt (majd kifejtem) kénytelen voltam „kitépni”, levágni az oldalát, szkennelni és lefűzni.
És akkor még mindig csak a „sima” spirálfüzeteknél tartunk. A 250 oldalas projektfüzetek megvannak? Na az meg a nagy rugó miatt eleve esélytelen a rendes szkennelésre (ha nem akarom szétszedni).
Szkennelés vagy gépelés?
Mi a baj a szkenneléssel? Elvileg semmi, nagyon hasznos dolog és ma már jó minőségben lehet művelni. De a kézírást még nem ismeri fel a gép… tehát van egy 200 oldalas pdf-ed, amiben nem tudsz keresni. Begépelni? Én viszonylag azért elég gyorsan gépelek, de ennyi füzetet feldolgozni… hát egyedül az biztos hogy évekbe telne. Próbálkoztam a diktálással is. Bár vannak egész ígéretes kezdeményezések, a mennyiség miatt sajnos ez is ugyanolyan macera.
Kategorizálás?
Na ez egy újabb nehézség, amire talán most már tudom a megoldást. Vagy valami olyasmit. Hogyan kategorizálnál olyan dolgot, amit nem nagyon ismersz? Most van olyan 150-250 füzet, amiben rendet kéne vágni. Többször nekifutottam, de mindig változtattam. Talán most megvan valamennyire az irány. Fő kategóriákat kreáltam, amikbe nagyjából bele lehet húzni a füzet tartalmát. Aztán megpróbáltam valami alkategóriákat is megállapítani, de ebbe belebuktam többször is. Egyszerűen nem ismerem annyira a pedagógiát, hogy részletesebben be tudjam sorolni a témákat. Úgyhogy egyelőre csak fő kategóriák vannak. Minden füzet kapott egy kategóriás sorszámot, pl.: GYP_001, azaz Gyógypedagógia, 1. füzet, illetve átlapozva néhány főbb címet, kulcsszót kiírtam még. Na meg persze a füzet típusát, illetve jön majd még az archiváló doboz száma is.
Talán ha sikerül mindent rendszereznem, utána könnyebben fel tudok esetleg még állítani 1-1 kategóriát, ha esetleg szükséges. A lista így talán átlátható, kereshető és legfőképp használható lesz.
Ahogy korábban említettem, jelenleg helyhiánnyal küzdök. Gondolva a későbbi hasonló állapotra kénytelen voltam megcsonkítani a pár oldallal-negyed tartalommal megírt füzeteket. A lapokat gondosan kitéptem és levágtam, majd szkenneltem és archiváltam. A megmaradt csonka füzeteket pedig félretettem. Ezen kívül rengeteg üres füzet is van, amiket anya megvett. Szeretett papír-írószert vásárolni, nem sok olyan alkalom volt, hogy ne vegyen valamit ha ilyen boltba megy. A jelenlegi állás szerint a két gyereknek kábé az egyetemig nem kell füzetet vennie…
Nem kellett gyászolnom családtagot gyerekkorom óta, 5 éve sajnos a sógorom hunyt el. Azt azóta is blokkolja az agyam mindenféle magyarázattal… Most 36 éves vagyok és fogalmam sincs jót teszek-e azzal, amit csinálok. Minden emlékeztet anyámra, hát még a füzetek, a képek… Leírhatatlan a fájdalom és pótolhatatlan a veszteség.
Aztán jönnek a gyerekek: az egyik még túl kicsi, talán emlékezni sem fog rá, a másik meg annyira szerette, hogy nem tudja feldolgozni az elvesztését… és akkor még nem is beszéltem arról, hogy mi még azon ötleteltünk egyszer, hogy mivel a lányom hamarosan elkezdi az iskolát, le kéne költözni anyámékhoz, hogy ő tanítsa legalább alsóban… benne legalább megbíztam, az oktatási rendszerben annyira nem. De sajnos már ez nem fog megtörténni…
Nincs igazság ezen a Földön.
-
Ez a kibaszott koronavírus…
Nehéz dolog úgy blogot írni, ha nincs mondanivalód. Nem feltétlen azért, mert kifogytam a témából, hanem inkább azért, mert belefáradtam. Belefáradtam a (kisebb megszakítással) egy éve tartó home office-ba, hogy nem láthatom a szüleimet és a kollégáimat. Hogy betartva ezeket a kurva intézkedéseket még a karácsony is kimaradt. Mint ahogy a gyerekek születésnapja… egy csomó, csomó program és élmény. Nem baj, úgy voltunk vele, hogy a Covid után pótoljuk. De már nem tudjuk.
Feláldoztunk rengeteg dolgot. Azt hiszem én és a feleségem mindent megtettünk, hogy biztonságban maradjunk. Limitáltuk a bevásárlást (heti 1x), nem kirándultunk, nem mentünk shoppingolni, nem mentünk rendezvényekre, kerültük a tömeget, kvázi a négy fal és a kerítés mögött éltünk a két gyerekkel és apósomékkal. Minden óvintézkedést betartottunk, maszkot és kesztyűt viseltünk, meg végtelen mennyiségű fertőtlenítő szert kentünk és fújtunk szét. Mind a mai napig minden élelmiszert áttörölünk, miután hazahoztuk… A 150 kilométerre lévő rokonsággal is nagyon ritkán futottunk össze két hullám között, pedig a nagymamát imádták a gyerekek.
Jó, ez csak egy „kellemetlenség” ahhoz képest, hogy például a nagyobb gyerek szinte kimaradt az óvodából. Tudatosan nem engedtük. A békeidőben is petricsészeként funkcionáló ovi most még veszélyesebbé vált és pont a napokban derült ki, hogy a kovidos szülő bizony egész idő alatt beküldte a kölykét… hátha jó lesz. Innen is üdvözlöm anyádat…
Félre ne értsetek. Hálás vagyok, hogy itthon lehetek, hogy nem kell a tömegközlekedés segítségével ingáznom, hogy nem kell minden nap azon aggódnom, hogy vajon hazahozom-e ezt a nyavalyát. Hálás vagyok azért, hogy látom a gyerekeimet felnőni. Hogy meg tudom őket védeni. Ez most a legfontosabb. De hiába tettem meg én itt mindent, 150 kilométerre megtörtént a baj.
Február 23-án kaptam a telefont, hogy apám szarul érezte magát, tesztelték, pozitív lett. Másnap anyám is. Otthon próbálták átvészelni. Gyengének írták le magukat, de nem kértek segítséget. Írták hogy alig esznek, de igyekeznek összeszedni magukat. Március 9-én édesanyám nem ébredt fel. Mentő, kórház, lélegeztetőgép. Március 17-én elfáradt és feladta. Március 26-án eltemettük. És ezt lehetetlen feldolgozni.
Lehetetlen, mert nem értem, hogy hogyan és miért. Hogy miért kellett neki még pedagógusként a frontvonalban a gyerekeket tanítani, ahelyett hogy otthonról dolgozott volna. Hogy ez a kétbalkezes, dilettáns és gerinctelen féreg kormány miért nem zárt már hamarabb és rendesen. Hogy miért ő kapta el és miért nem az a sok fasz vírustagadó? Hogy miért nem azokat támadja ez a szar, akik agyilag egy zacskó chipshez nem érnek fel? Hogy miért nem azok halnak inkább meg, akik egy év után sem tudják normálisan viselni ezt a kurva maszkot….
58 éves volt és kimondhatatlan űrt hagyott maga után. Nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy ez után a szar után mindent bepótlunk. A gyerekek szülinapját, a közös kirándulásokat… mindent. Helyette eltemettük, gyászoljuk úgy, hogy a saját apámat és a testvéremet sem ölelhetem meg. Hogy anyámat tavaly augusztusban öleltem meg utoljára.
Rohadt igazságtalan az élet és eddig is ateista voltam, ezután meg… Összetörtem. A feleségem és a két gyerek tart életben, miattuk kell ott folytatnom, ahol abbahagytam. De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Rengeteg dologról lemondtunk, miközben szinte mindenki más vígan élte az életét. Nem vigyáztak. Nem hitték el, hogy ez a szar létezik és milyen kurva veszélyes. Hogy egy rossz mozdulattal kvázi gyilkolhatnak. Na egy ilyen ölte meg anyámat… és még több mint 20 000 embert… Hát a kurva anyátokat.
